Történelem


A SZEGEDI HORVÁTOK

     Szeged 18. századi történelmében jelentős szerepet töltött be a horvát (bunyevác, dalmata) néptörzs. Ezt Reizner János várostörténete (1899-1900) adalékaival érzékeltette, de nem tartotta fontosnak elvi tanulságát hangsúlyozni. Az új Szeged története (1985) pedig ezt a lényeges történelemformáló tényezőt figyelmen kívül hagyta. Szerzői összehangolatlan, homályos fogalmazásaikkal elmosták e népcsoport meghatározását.
     Volt, aki - a korabeli téves szóhasználatot kritikátlanul átvéve - katolikus rácoknak, katolikus szerbeknek mondotta őket; mások, - történetietlen, mai formában - dalmátoknak; csak egy-két helyen találjuk a helyes dalmata kifejezést, s egyetlen helyen zárójelben a túlságosan általánosító, tömör magyarázatot: katolikus délszlávok. A népesség alakulásáról szól fejezetben, ahol legtöbb joggal várnánk e népcsoport eredetéről, sorsának alakulásáról, a Város történetében betöltött szerepéről részletes tájékoztatást, szó sem esik róluk. Sőt a délszláv (szerb) megfogalmazásban rejlő azonosítás egyenesen megtévesztő, mert azt a látszatot kelti, mintha a szegedi délszlávok mind szerbek lettek volna. Egy másik ilyen zárójeles "magyarázat" szintén elégtelen: bácskai katolikus szerbek (bunyevácok); önmagában is ellentmondás, mert a bunyevácok nem szerbek; másrészt katolikus délszlávok és szinten nem szerbek a sokacok ~sokácok is, akikről elvétve ugyancsak szó esik a kötetben.
     A Szeged története ezzel a Város történetéből elsikkasztotta a bunyevácok jelentős gazdasági, társadalmi, művelődéstörténeti szerepét. Holott Tápay - Szabó László A szegedi négy nemzet címmel a Kalangyában 1932-ben megjelent tanulmányában már mint a szegedi história sajátosságára mutatott rá, hogy Szeged 18. századi történelmét magyarok, németek, szerbek és horvátok (bunyevácok, dalmaták) sajátos együttműködéssel és küzdelemmel együtt alakították.
Ez utóbbiaknak a letelepedését Szegeden, Szabadkán, Baján és környékükön a török alóli fölszabadulás után, 1687-ben engedélyezte az udvari haditanács. 1699-ben már fölbukkan a dalmata kifejezés. Fénykoruk Szegeden a 18. század közepére esik. 1730-tól a Dömötör-templomban csak dalmata nyelven prédikáltak. 1739-ben dalmata nyelvű iskolát nyitottak.
Szeged életében betöltött szerepüket legjobban jellemzi, hogy ők adták a Városnak és a magyarságnak Dugonics Andrást és Vedres Istvánt, továbbá számos egyházi, katonai és gazdasági kiválóságot: Antunovics Iván és Ivánkovics János püspököt; Bajalich Ádám, Siskovics József tábornokot; Petrich András ezredest, a Ludovika első parancsnokát; a nagybirtokos Grassalkovich Antalt s így tovább. Többen báróságot, grófságot. sőt hercegi rangot kaptak. Az alsóvárosi ferences rendház életében is fontos szerepet töltöttek be a bunyevácok: sok házfőnök került ki körükből. A híres kegyképet tartalmazó főoltárt is a dalmata Sarecz György adományozta. A szegediek híres radnai búcsújárásának is ők voltak a kezdeményezői.
     A bunyevácok, éppen mivel katolikusok voltak, könnyen összeházasodtak a magyarokkal. A dalmata iskola már 1770 körül megszűnt. A 18. század végére, a 19. század elejére fölszívódtak a magyarságba. "A 19. században pedig, már minden dalmata név viselője magyarnak vallotta magát."

     Mélyebben senki sem foglalkozott ennek az etnikumnak a szegedi történetével és jelentőségével és a városból szinte teljes mértékű eltűnésével. Pedig leszármazottaik voltak például Dugonics András, Vedres István, a Siskovics, a Bajalics, a Dejánovics stb. család tagjai.
     Magát a népcsoportot az irodalomban legtöbbször katolikus rácoknak vagy katolikus szerbeknek, délszlávoknak, illetve illíreknek nevezik, és csak igen ritkán horvátoknak, akik valójában voltak, és akiknek a bunyevácok zöme ma is vallja magát.
Az udvari haditanács 1687-ben engedélyezte szegedi, szabadkai és bajai letelepedésüket. A dalmaták minden bizonnyal tehát már 1687-ben nagy számban megjelentek Szegeden, ahol korábban is éltek egyes horvát lakta területekről származó lakosok (Raguza, Dalmácia, Bosznia). 1701-től nemcsak az 1687-ben letelepedett katolikus szlávokat, hanem az itt talált katolikus déli szláv lakosságot is hivatalosan dalmatákként emlegetik az okiratok. A szegedi dalmaták fénykora a 18. század harmincas éveiben kezdődött. Ekkor "dalmát" nyelven hitszónoklatot tartottak, és az iskolákban is ezen a nyelven oktattak, de már a század végén megszűnt a dalmát nyelvű oktatás és a hitszónoklat. Ahogyan a dalmátok átvették a magyar nyelvet, úgy asszimilálódtak is. Annak ellenére, hogy nyelvük esetleg a szerbekhez kötötte volna őket, a dalmaták mindig hűségesek maradtak a Katolikus Egyházhoz és a bosnyák ferencesekhez.
     A katolikus vallás melletti kitartásuk tehát a magyarságba való „fölszívódást" segítette elő, nem pedig a szerbségbe. Az egykori szegedi dalmátak egyik része átköltözött Szabadkára a bunyevácok „fővárosába". A másik rész katolikusként a magyar nyelv elsajátításával a 18. század végére asszimilálódtak, magyarokká váltak.

     Így a 20. század végén csak 19 horvát élt a városban. A volt Jugoszlávia tragikus eseményei miatt Magyarországon talált új hazára több tízezer ember. Ezek közül a horvát érzelműek, anyanyelvűek, származásúak létrehozták a Horvát Kisebbségi Önkormányzatot (tagjai: Marjanovic Dusan elnök, Zsuvela Szasa elnökhelyettes, Grácin Márkó képviselő, Ivánkovics Lajos képviselő, Rajcic Tibor képviselő), amely őrzi a horvát hagyományokat és kultúrát, törődik a magyar és a horvát nép barátsági viszony ápolásával.
     Ne felejtsük el, hogy anno a magyar orszggyűlésben a két nép képviselői „testvéreknek" szólították egymást. Ma már ennek a fogalomnak a jelentését is kissé elfelejtettük.
Összejöveteleiken felelevenítik a múlt idők emlékeit, ápolják a horvát kultúrát és népszokásokat, tanítják a horvát nyelvet így építik a két nép közötti hidakat.



A Horvát-Magyar 800 éves közös államban élésről
     (különös tekintettel az 1868. évi horvát-magyar kiegyezésre)

     A magyar-horvát államközösség 816 évig tartó fennállása az egyetemes jogtörténet egyik legmaradandóbb kapcsolata, amely során a két nemzet egymásra nagy hatással volt. Azonban a Monarchia bukása után Horvátország tudományos irodalma, történetírása és joga ismeretlen maradt Magyarországon, pedig a horvát történelem a magyarnak kiegészítő, merem állítani nélkülözhetetlen része, éppúgy mint ahogy a magyar történelem is része a horvátnak. A két ország nyolc évszázados múltja a politikai irányzattól nem teljesen mentes XX. századi publikációkban igen sötét árnyalatban került bemutatásra, főként a délszláv érzelmű irodalomban. Nálunk Jellasics, a horvátoknál pedig Khuen-Héderváry nevek kerültek előtérbe, s így "ellenségként" vázolták le a szakírók a két nemzetet, pedig a horvát-magyar viszony igenis barátságosnak mondható, hiszen nem véletlen, hogy a két nemzet képviselői évszázadokon keresztül egymást "testvéreknek", illetve "testvér nemzetnek" nevezték, szólították.
     Az előadás első részében bemutatom a magyar-horvát állam történetét, állami szerkezetét és jogfejlődését az 1102 és 1918 közötti időszakban különös tekintettel a közjogi vita évtizedeire (1790 és 1868. között).
     Horvátország állam- és jogtörténetét néhány időszakra bontható. Az elsőt a honfoglalástól az állam felépítésén, függetlenség elnyerésén keresztül annak elvesztéséig lehet összefoglalni (626-tól 1097-ig, illetve 1102-ig). Könyves Kálmán 1102-ben Tengerfehérvárott (Biograd na moru, Belgradi supra mare) történt megkoronáztatásával új fejezet kezdődik, a Magyarországgal való állami közösség korszaka. A két ország közötti viszony eleinte a perszonális unióra hasonlított. Újabb fejezet kezdődött a török betörésével a Balkán-félszigetre, amely során Horvátország egyes történelmi területei török kézre kerültek („Török Horvátország"), majd azok jelentős része a mai Bosznia-Hercegovinához kerültek. A horvát alkotmány- és jogfejlődésének második korszakát az 1526. évi mohácsi vész zárja, és egy időben kezdődik az 1848-ig terjedő harmadik korszak. A Habsburg-házi királyok idején keletkezett a katonai határőrvidék (az ország területének egyharmadán), a horvátok pedig egyre inkább hangsúlyozták az álláspontjukat mely szerint Horvátország a magyar király és nem a magyar nemzet alattvalója volt. Ez a nézet különösen az 1790-től kezdődött közjogi vita során válik általánossá a horvát rendek soraiban. A "horvát kérdés" név alatt ismert közjogi vita elsősorban a magyar országgyűléseken zajlott méghozzá az "Alsó Szlavónia" hovatartozása, Fiume-kérdése, a magyar nyelvügyi vita, illetve a protestáns kérdés (Horvátországban a protestánsoknak nem volt polgárjoguk) körül. Az elmérgesedett magyar-horvát viszony az 1848 évi szomorú eseményekhez vezetett, azaz az első és egyben egyetlen horvát-magyar fegyveres összecsapáshoz. Jellasics bán ez évben megszüntette a Magyarország és Horvátország közötti kapcsolatot. A negyedik korszakot az 1848. évi eseményektől a Monarchia 1918-ban bekövetkezett bukásáig lehetne összegezni, amelyet követi a délszláv állam, majd a független Horvátország korszaka.
     Az előadás második részében a horvát-magyar kiegyezés létrehozásával foglalkozom, illetve az 1868:XXX. tc. (a horvátországi 1868:I. tc.) elemzésével, választ próbálok adni arra a kérdésre, hogy a törvénycikk milyen hatást gyakorolt a két ország működésére, egymás közötti viszonyára, összehasonlítom a magyar-horvát állami közösséget más hasonló jellegű országokkal.
     Végül az előadás utolsó részében röviden érintem Horvátország államiságának történetét 1918-tól a mai napig.



 



1%-os mondatok:

- Banci, blok, grupa, nanos, obala...
Nekünk csak egy szó.

Adjon, hogy értsen!

- Mi a közös V. Sixtus pápában, Nikola Teszlában és John Malkovic-ban?

Tudni fogja.

- Vajon mit tekerne nya- kára öltönyéhez, ha nem lenne nyakkendő?

Horvát találmány.


Időjárás


Idő


 
© 2008 - Szegedi Horvátok
magyar hrvatski